Hétköznapok

Milyen az élet Madeirán? Mit csináltok ti ott? Nem unatkoztok messze, az óceán közepén, elzárva mindentől? Nincs sziget lázatok? A válasz ezekre a kérdésekre nagyon egyszerű. Nem is én eszeltem ki, hanem egy kedves itteni magyar ismerősöm mondta egyszer, hogy “én erre mindig azt válaszolom: mit csinálnánk, ÉLÜNK!” Igen, ez a jó válasz, mi itt élünk. Ugyanúgy, mint bárki más, bárhol a világon.

Reggelente rohanunk az iskolába. Van, hogy dugózunk és elkésünk, van, hogy otthon marad az uzsonnás táska és vissza kell fordulnunk. Próbáljuk túlélni a reggeli közlekedési káoszt az autópályán majd a suli parkolóban, ami egy rémálom. Miután a gyerekeket leadtuk a suliban, lemegyünk a partra a kutyával sétálni egyet. Ez nekünk is jó, mert feltöltődünk. A friss levegő, az óceán zúgása, a csodálatos panoráma, a sok kedves, ismerős arc, kutyások, futók, éttermesek, mosolyogva köszöntenek minket is, a kutyust is. Egyesek már a nevét is tudják és messziről kiabálnak “Bom dia Brownie”.

Mi ezekből rengeteg energiát nyerünk. Minden nap hálát adunk, hogy itt élhetünk és mindez a hétköznapjaink részét képezheti. A kutyának is jó, mert kifutja magát, megkergeti a sirályokat, találkozik pár haver kutyával és nagyokat játszik velük vagy óriási lyukakat ás a homokban és teljesen kifárasztja magát. Utána otthon, nyugodtan alszik egész nap a házában vagy a lábunknál és hagy minket dolgozni. Ha nem visszük le, egész délelőtt bökdös az orrával és csendes terrort alkalmaz. Ül melletted és néz. Néha nagyon finoman megbök az orrával, hogy jelezze, még ott van és néz. Nehogy elfelejtsd egy pillanatra is. Ezt főleg velem tudja eljátszani, mert én a nappaliban dolgozom. Itt van az íróasztalom, a gépem, itt írok és itt végzem az utómunkát is a képekkel. (Lemehetnék a stúdiómba, amit nem tudom írtam e már, de hazaköltöztettem a szuterénünkbe, mert a bérelt helyem a városban bepenészedett, amikor egy hónapra bezártam a költözés miatt és nem volt szellőztetve. Itthon sokkal kényelmesebb, nagyobb és mindenekelőtt egy egészségesebb, higiénikusabb környezetben fotózhatok.) Az utómunkát azonban szeretem a világos, kényelmes nappalimban végezni inkább, ahol azonban teljesen ki vagyok szolgáltatva a kutyám által alkalmazott lelki terrornak.

Tominak könnyebb a helyzete, az ő irodája az emeleten van. Oda elvileg a kutya nem mehet fel. Amit ő egyébként nem tud, így reggelente mindig az ágy végében találjuk, de napközben saját elhatározásból lent marad velem. Pontosan érzi, hogy érzelmileg én vagyok a gyenge láncszem és a lelkiterror alatt 1 órán belül úgyis megtörök és inkább leviszem a partra. Tomi keményebb, mint én, ha beletemetkezik a munkába, azt se venné észre, ha pucéran indián szökdelnék körülötte, nemhogy azt, hogy nézi a kutya. Ő egyébként sokkal komolyabban nyomja, mint én. 3-4 számítógép, különböző monitorok különböző cégeknek, különböző időzónákban, de a legfőbb ügyfelei az USA-ból vannak, ami azt jelenti, hogy többnyire ebéd után vannak fix meetingjei, egyébként úgy osztja be az idejét, ahogy akarja. (Ez persze a kívülállók szemében, főleg a 9től-5ig rendszerben dolgozók szemében azt jelenti, hogy sohasem dolgozik, a valóságban pedig úgy néz ki, hogy este 11 kor vagy hétvégén vagy nyaraláson is szó nélkül rendelkezésre áll, ha kell. Aki tudja, tudja.) Ebben az életformában, az a lényeg, hogy a munka el legyen végezve és jól legyen elvégezve. Senkit sem érdekel mikor csinálod, hogy osztod be az idődet. Határidőre legyen kész úgy, hogy az ügyfél tapsolva ugráljon örömében. Ennyi. Minden éremnek két oldala van. Ha egyik nap kevesebbet dolgozol, akkor másnap többet kell. Ha az ügyfél nem happy, akkor nincs money. Ez a fotózásra ugyanígy igaz.

Délelőttönként mivel Tomi szabadabb, és én szintén rugalmasan osztom be az időmet, több időt tudunk együtt tölteni. Kétszer egy héten, miután a gyerekeket leadtuk a suliban, járunk padelezni. Ezt a viszonylag új sportágat itt ismertük meg. A tenisz és a squash között van valahol. Szeretjük. Csodálatos panoráma nyílik a pályákról az óceánra és a pálmafákkal övezett parti sétányra. Nem rossz ilyen helyen sportolni, ráadásul egy olyan játék közben izzadjuk csurom vizesre magunkat, amit mind a ketten az első perctől kezdve rendkívül szórakoztatónak tartunk és élvezettel játszunk. Járunk fitness stúdióba is, próbálunk fittek és egészségesek maradni vagy esetemben újra az lenni.

Hamburgban is hasonló volt a helyzet, ott is szakítottunk mindig időt a testmozgásra. Csak ott nem sütött a nap 365 napon át egy évben. Nem az óceánparton sétáltattuk a kutyát a szikrázó napsütésben, hanem a szürke utcákon a hidegben, ködben, sárban. Igen az a kontinensen volt, de a mi életünk ugyanúgy, mint most, a suli, bevásárlás, sport, otthon alkotta körön belül mozgott. Legyünk őszinték, kinek nem? Mindenkinek megvan a saját éltköre, kinek mekkora. Attól függ milyen messze van a munkája, a gyerek sulija, a bevásárló köszpont és a fitness az otthonától. Ezen a körön belül mozgunk nap mint nap. Persze, a kontinensen megtehettük, hogy beülünk az autóba és 13 órán át autózunk, ha akarunk, jó messzire. Országokon át! Megtettük? Igen! Megbántuk? Igen! Most megtehetjük? Nem! Hiányzik? Nem! Már rég megfogadtuk, hogy 2 órányi autóútnál messzebbi helyekre mi már csak repülővel megyünk. Azt viszont innen is megtehetjük. Múlt héten például Londonba repültünk és megünnepeltük Tomi bátyjának a szülinapját. 3 és fél órát repültünk. Autózni sem lett volna kényelmesebb. Van, hogy azon behisztiznek a gyerekek, hogy egy órát autózzunk a sziget északi részére. Szóval teljesen őszintén mondom, hogy nekünk ez a fajta szabadság nem hiányzik. Nem érezzük bezárva magunkat. Sőt, sokkal több helyre van közvetlen járat innen, mint Hamburgból volt, például New Yorkba. Augusztusban repülünk. 7 óra repülés és ott is vagyunk.

Sokkal szabadabbak vagyunk, mint bármikor. Nekünk az volt a cél, hogy a szűk életkörünket egy magasabb, élhetőbb szintre emeljük. Madeirán, ha csak bevásárolni megyek, olyan kilátás nyílik elém az autóból vagy a supermarketből (Pingo Doce a Lídónál, Decathlon, Madeira Shopping, Forum Madeira...) kilépve, mintha egy képeslapba csöppentem volna. Sokkal több dolog van, amit itt megtehetünk, otthon, vagy Hamburgban pedig nem tehettünk. Csak párat említek:

Itt januárban is pancsolhatnak a gyerekek a medencében, sétálhatunk az óceán partján egy pólóban, reggeli közben megnézhetem, hogy parkol be egy hatalmas óceánjáró hajó a kikötőbe a másik kettő mellé. Felmehetek a hegyekbe akár 1800 méterre bármikor, amikor kedvem szottyan egyet piknikezni mert csak 1 órányi autóút a sziget belseje felé. Annyi friss halat, tengeri herkentyűt ehetek, amennyi csak belém fér. Naponta minimum négy nyelvet beszélhetek és beszélek is, rendszeresen. Színes, nemzetközi angol, amerikai, dél afrikai, német, portugál és magyarokból álló baráti körünk van. A gyerekeknek is. Jönnek felváltva, egyszerre, van, hogy azt se tudom, hogy kihez melyik nyelven szóljak. Noelnél egy angol kisfiú, Majánál egy német lány, másnap fordítva, (na nem úgy, ott még nem tartunk, de biztos az is eljön 😊) én meg összevissza beszélek, mert totál káosz van a fejemben. De ha véletlenül elvétem az ajtót és az angol gyereknek németül a németnek meg angolul mondom, hogy kész a palacsinta, a gyerekeim már simán fordítják a barátaiknak a megfelelő nyelvre, hogy mit akart az anyjuk és mire megkérdezném őket, hogy nutella vagy lekvár, már le is futottak a lépcsőn és mire én is leérek a földszintre, már üres a nutellás üveg. (A lekvár persze senkinek sem kell, ugyanúgy, mint Hamburgban, nem is értem miért erőltetem még mindig.)

Maja bejelentette, hogy búvárkodni akar. Noel kacsingat a szörf felé én pedig vitorlázni szeretnék majd tanulni. Nagy álmom, hogy legyen egyszer egy hajónk, vagy csak egy kis csónakunk, amin bármikor kimehetek a vízre, amikor szeretnék. Horgászni is szeretnék tanulni. Szívesen horgászgatnék vagy írnám a könyvemet a naplementében a vízen ringatózva. Egy fantasy regényt írok a gyerekeknek, amikor időm engedi. Nagyon szeretik, én is nagyon szeretem, már a részemmé vált. Még nem tudom mi lesz a sorsa, megtartom, magunknak, publikálom-e, ha igen, milyen nyelven, melyik országban? Majd alakul. Egyelőre az enyém. A karaktereim, mintha a gyermekeim lennének. Sokat gondolunk rájuk, formálom őket főzés, takarítás, bevásárlás közben. Szinte egész nap velem vannak. Megrémít a gondolat, hogy egyszer útjukra engedjem és mindenféle okos emberek bántsák, kritizálják majd őket.

Szóval mint látjátok, vannak tervek bőven a jövőre nézve. Madeirán a mi világunk kinyílt és nem bezáródott. Az én kis kreatív világomnak ez a madeirai mesébe illő környezet nagyon jó táptalaj.

Amikor a jogot Magyarországgal együtt magam mögött hagytam, Hamburgban sok évbe telt, mire új utat találtam magamnak. A fotózás nagyon sokat segített a kreatív énem kibontakozásában. (Aztán persze visszakanyarodtam a joghoz és újra elkezdtem Németországban is jogot tanulni és a szakmában dolgozni. Szerencsére még időben elköltöztünk.) Madeirán a kreatív énem tovább virágzott bennem és új hajtásokat hozott, új szintre lépett a fantasy könyvemmel. De néha, titkon, még mindig hiányzik a jog. Egy élettörténet, ami félbemaradt Budapesten 12 évvel ezelőtt. Sokszor eszembe jut, mi lett volna, ha el sem jöttünk volna. Hol tartanék, ki lennék, mire vittem volna? Ezt sosem tudom meg.

Bízom abban, hogy véletlenek nincsenek, minden úgy van, ahogy lennie kell, és ott vagyok, ahol lennem kell. Hálás vagyok azért, amim van, a gyerekeimért és a férjemért, akik amíg velem vannak, nem számít melyik pontján élünk a világnak.

Ha érdekelnek rövidebb, naprakész bejegyzések tőlem, kövessétek a Madeira blog Abigélet nevű Facebook oldalamat és a YouTube csatornámat.

Abigél