A lakáskeresés kapcsán említettem, hogy az ingatlaniroda, amit kinéztünk magunknak, mert alacsony jutalékkal dolgozik, az első pályázatunkat elutasította, mondván, hogy nem keressük meg a lakás árának háromszorosát. Tomim már akkor említette, hogy a nőnek szerinte szimpatikus volt, mert ez egyébként nem publikus információ, lényegében szívességből szólt, hogy ne nagyon reménykedjünk. Ennek ellenére mi reménykedtünk, de a lakást tényleg nem mi kaptuk meg. Aztán kiírtak időpontot egy újabb lakás megtekintésére, ez a lakás volt az, amit legelőször kinéztünk magunknak, amikor elkezdtünk keresgélni, de eddig nem volt megtekinthető.
Tomi végig mondogatta, amikor számtalanszor csalódottan jöttünk haza, hogy Ő még mindig a Wagrierweg-ben bízik. (Itt található a lakás.) Majd meglátom, hogy az lesz a tuti, csak írnának már ki rá időpontot. Na, miután kiderült, hogy ettől az irodától nem sok jóra számíthatunk, kiírták az időpontot. Ott ültünk, néztük, elmenjünk, ne menjünk, úgy is felesleges, ennek az árát sem keressük meg háromszorosan, csak rosszabb lesz, ha látjuk hogy jó és tudjuk, hogy mégse kaphatjuk meg. Egy jó verzió van, hátha szar! Oda megyünk, megnézzük, Que sera, sera! A már részletezett elindulási nehézségeknek köszönhetően, (Maja bélműködése nem a mi óránkhoz van igazítva) több mint 20 perc késéssel indultunk. Ezután nem találtunk parkolóhelyet, szóval eléggé rosszul indult. Végül három utcával lejjebb sikerült parkolni. Már csak abban reménykedtünk, hogy már senki nem lesz ott, mire odaérünk. Az esélytelenek nyugalmával sétálgattunk. Sütött a nap, csicseregtek a madarak, Majácska aludt. Már a környék is olyan szuper volt, a ház aljában egy Budni (egy drogéria, mint otthon a DM vagy a Rossmann) mellette egy Penny (tudom, hogy otthon nem egy nagy szám, de itt teljesen más, abszolút jónak számít), a közelben egy bevásárlóközpont. Megérkeztünk a bejárathoz, épp jött ki egy pár és a kezükben volt az ingatlanos papír. Ők is a lakást nézték. Tomi megkérdezte, hogy van-e még fent valaki én pedig eközben alaposan felmértem őket. Elég jól néztek ki, a nőnek Louis Vuitton táskája volt. Kezdett villogni a fejemben az ellenség felirat! Mondtam is Tominak, hogy ne jópofizzunk, menjünk. A lift a földszintről indult, eddig minden klappolt, pedig próbáltunk hibákat találni. Az esélytelenek nyugalma már akkor szertefoszlott, amikor az ellenfeleinkkel találkoztunk a bejáratnál. Nálam beindult a versenyszellem. Ezt nem lehet irányítani. Olyan, mint amikor a babád sírására belövell a cicid. A lakásban még ott volt az ingatlanos és még két ellenség. Őket is bemértem, sajnos elég jólszituáltak voltak. Az ingatlanos láthatóan nem örült nekünk, nem leplezetten az órájára nézett és visszament a másik párhoz. Ebből vágtam, hogy nem a mi térfelünkön játszik, be is tettem szépen őt is az ellenség mappába. Nem foglalkoztam tovább velük, szétnéztem a lakásban. Sajnos nem volt szar. Világos, tágas, minden vadi új. Ilyenekbe tudtam belekötni, hogy a háló túl nagy, miért a gyerekszobából nyílik az erkély, miért van a wc a fürdőszobában. Tomi rávilágított, hogy wc van külön is, az erkély meg a nappaliból is nyílik. Elég izzadtságos így kötözködni. Ugyanaz az érzés, mint amikor a tuti cipőt felpróbálod, minden stimmel, mintha rádöntötték volna, de aztán megnézed az árát és egyből túl magas a sarka, a barátnőd meg (aki még nem látta az árát) hangoskodik, hogy dehogy magas, pont jó! Közben az ellenfeleink elmentek, csak az ingatlanos maradt. Innentől végig a hátamban éreztem a tekintetét. Kerültem a szemkontaktust, nehogy megszólítson vagy elkezdjen nekem németül magyarázni. Végig néztem a konyhát, zavaromban kinyitottam még a fiókokat is… Azt már észrevettem, hogy a németek igen cselesek, mert nem ám simán elkezdenek neked magyarázni, hogy legalább pár másodpercig, míg a férjed oda nem ér kihúzd bárgyúvigyoros bólogatással, hanem egyből kérdeznek. A hangsúlyt a végén úgy felviszik, hogy késztetésed van vigyázzba vágni magad. Esélyed nincs eltitkolni, hogy nem beszéled a nyelvet. Ezt pedig nem szeretik. Elvárják, hogy beszéld. Nem akartam magunk alatt még jobban vágni a fát, gyorsan észrevettem, hogy Majácska egyik cipőcskéje eltűnt és nagyon elkezdtem keresni. Tomi kivágott, beszélgetésbe elegyedett a nővel én meg kerestem a cipőt. Sehol nem volt. A szájában is megnéztem, újabban ugyanis minden ott köt ki. Közben azért felmértem, hogy a nappali túl kicsi. A hálószoba felét még igazán hozzácsaphatták volna. Végeredményben rossz az elrendezés és kész. Azért elhoztunk egy jelentkezési lapot és azért kitöltöttük. Be már csak azért adtuk, mert Majácska cipőjét lefelé menet a lépcsőházban megtaláltuk és mi van, ha az egy jel, hogy pont ott ejtette el. Tomi vitte be személyesen és próbált megint bevágódni a nőnél, akinél a múltkor, de ugyanaz a válasz. A keresetünk háromszorosa kellene legyen a lakás árának, hogy jó esélyekkel induljunk. Azért megígérte, hogy majd szól az érdekében, hogy szimpatikus fiatalemberről van szó. Ennyi volt a tarsolyunkban. Különösebben nem izgultam, mert alaposan meggyőztem magam, hogy kicsi a nappali és hova tenném azt a nagy kanapét? Jobb is, ha nem kapjuk meg. Másnap Tomi skype-on mintegy mellékesen megjegyezte, hogy „indulok haza, megkaptuk a lakást, ebédnél megbeszéljük kicsi-e még a nappali vagy jó lesz”. Elbőgtem magam. Mire hazaért már befért a kanapé a nappaliba. Nagyon nagyon örülünk és nem értjük, hogy hogyan, de végül megkaptunk egy olyan lakást, amilyet szerettünk volna. Ha tudnátok hány borzalmas lakásnézésen vagyunk túl… a múltkori beszámolóm csak ízelítő volt. Most már csak rossz emlék. Július 15-től költözhetünk. Festhetünk is, lesz tuti babaszoba újra. Gyerekorvost is találtunk, 100 méterre az új lakástól. Kedden visszük Maját oltásra. Már 4 hónapos! Egy évvel ezelőtt még azt se tudtam, hogy úton van. Azóta mennyi minden történt. Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy soha ne csüggedjek, egy év alatt rengeteg minden történhet, teljesen megfordulhat az emberrel a világ. Velem az elmúlt egy évben fordult egyet-kettőt. Egy évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy ma este, Hamburgból blogot írok nektek, mialatt a gyönyörű kislányom és a férjem alszik, odakint meg dörög az ég. Ha Tutu itt lenne, most nagyon félne és idebújna a lábamhoz. Mellékesen, Tomi úgy bevágódott az ingatlanosnál, hogy belementek, hogy a kiskutyánkat is elhozzuk. Mondjuk azt hazudtuk, hogy 5 kiló. Ki fogja lemérni, nem? Olyan kis soványkának tűnik, bár most a nagyiék biztos jól felhízlalják. Alapból nem volt engedélyezve kutya, de azt mondták, hogy amíg a szomszédok nem panaszkodnak, addig ott lehet. Nem hiszem, hogy bárkit is zavarna, jó kiskutya.
puszi, ölelés
Abigél
Comments